Ahogyan a versbéli albatrosz disznóbőr kofferekkel, fehér pótszárnyakkal és sós viharkabáttal landol a székelykocsárdi vasútállomáson, olyan váratlansággal, elbűvölő védtelenséggel tűnt föl Szőcs Géza a magyar irodalomban. Már indulása, majd első kötetei is valóságos paradigmaváltást jelentettek. Hatása messze túlterjedt a költői iskolákon, műhelyeken és az országhatárokon. Költészete úgy folytat végeérhetetlen, „véresen komoly” párbeszédet a sokszálú hagyománnyal, hogy közben sosem engedi elfelejtetni a líra zavarba ejtő, (nyelv)játékos, az esetlegességeknek és keresetlen összehangzásoknak is engedő természetét. Versei, akár a forró (író)asztallapon pattogó jéghideg eperszemek, minden ízükben az alakuló, átváltozó nyelvet elevenítik meg. Egy másik életben talán Fabergé-tojás készítő ékszerésznek születik. Természetesen – hozzá illő módon – dinoszaurusztojást szerszámozott volna fel. A mi életünkben költő lett, most pedig kézbe vehetjük összegyűjtött verseit. - Korpa Tamás Itt a tél és én meg fogok fagyni. Mi több már látom is magamat mint zúzmarás embercsörgőt amelyet a lehetetlen ütései hajtogatnak a dombokon vállamban hiúz harapásának szirma pirospettyes bársonyos hiúzé reális állat aki most a fehérerdő szélén álldogál a jeges sárga avarban és hallgatózik magába néz ó ó ruhám is zúzmarás és vállamon hiúzmarás hiúz áll hullott lombokon így csörgök majd a dombokon néha magasra förgeteg emel majd ottan csörgetek mint alacsony szárnyon repülő gyorsnyelvű fakerepelő Lehull rólam az oltalom. (Annabelle és a betyár, részlet)