„A világ és az egyén sérülékenységének, a testi-lelki kiszolgáltatottságnak a közelképei ezek a versek. Utazás a magány körül” – írja a kötet ajánlója, a pályatárs Farkas Wellmann Éva. Valóban, az erdélyi költő verseinek többsége a csöndes befelé figyelésből, az emlékezésből született, ugyanakkor a három ciklusba osztott költemények sora afféle történetmozaik, amelyben búvópatakként időnként fölbukkan egy-egy epikus szál, de mégis inkább helyzetek, látványok, belső állapotok, emlékek rajzából áll. A nyitó vers a mélyre néző önmegfigyelés példája; arról szól, hogy az önmagát szólító lírai alany hátat fordít álmainak, és „Valaha repülni tudtál. / Levágtad saját szárnyaid” (Önfelüldözés). Az önsorsrontás felelősségérzetével vág bele a költő az érzelmi történésmozaik megalkotásába.