Németh László már a harmincas években írt tanulmányában az erdélyi irodalom élvonalába emelte egyik legjelesebb írónőnket, Árva Bethlen Katát, s azóta is a 18. századi memoárirodalom kiemelkedő alkotásaként tartja számon "önéletírását" a szakirodalom. A mű főként abban különbözik a kortársakétól, hogy nem annyira a külső, politikai eseményekre figyel - bár ebből is kapunk ízelítőt -, hanem teljességgel magát állítja a középpontba, elmélyült lélekrajzával mintát adva későbbi korok íróinak is. A mélyen hívő, református Bethlen Katát egész életében sorscsapások érik: első - egyébként nem szeretett - férjét korán elveszíti, a gyermekeit peres úton veszik el tőle, a birtokainak egy részébe idegenek telepednek. Második férje is meghal, s az ebből a házasságból származó gyermekei hamar elhaláloznak. De nem csak családi életét érik súlyos csapások: jégverés, árvíz, tűzvész pusztítja a birtokait - mégis hálát ad Istennek, hogy megőrizte őt. Az Önéletírásban előrehaladva egyre gyakrabban szakítják meg a szöveget hosszabb-rövidebb imádságok, a pietista lelkület az egész szövegen uralkodik, az egyedül istenben bízó Bethlen Kata maga vallja egyhelyütt: " te vagy nékem csak egyedül, én Istenem: az egész földön senkim sincsen, kit kívüled lelkem kedveljen." Az olvasó úgy érezheti, hogy egy modern Jób könyvét lapozgatja: Bethlen Kata minden történésben az isten akaratát látja, s még a sorozatos keserűségekért is hálával válaszol Istenének. A mű nemcsak vallomásos, lélekelemző jellegével, hanem stílusának egyediségével is hat az olvasóra. A kötet második felében Bethlen Kata száz válogatott levele olvasható. A könyvet a szövegben szereplő személyek felsorolása és szómagyarázat zárja.