Sok évtized óta próbálkozom a majdnem lehetetlennel: szavakra fordítani a látványt, sőt a szavakra fordított látvány fölött – megint csak szavakban – ítéletet mondani. Első pillantásra nincs ebben semmi különös. Mióta ember az ember, a második jelzőrendszer bevetésével mást se csinál, minthogy a bőrét simogató lágy szellőre azt mondja, hogy „finom”, a megromlott tejre, hogy „büdös”, az egyhangú tájra, hogy „unalmas”. Kénytelen szavakba önteni, és a „fordítással” egyben minősíteni is egy másik érzékszerv által közvetített benyomást. Minden ember kritikus, noha erről éppúgy nem tud, mint Molière hülye úrhatnám polgára, akit filozófiatanára döbbent rá, hogy ő nemcsak egyszerűen beszél, hanem egyenesen prózában beszél. Eddig a dolgok könnyen követhetőek. Igazán komoly tudósok e feladat elvégzéséhez különféle magas tudományok által szentesített metódusokat használnak. Egy művészettörténész kritikus ilyet nem tehet, mert akkor a kutya se olvasna. Neki a látványművészethez közel álló, ahhoz legközelebb álló médium eszköztárát ajánlatos használnia. Szerényen, de öntudatosan kell leírnia: az irodalom eszköztárát. Allegóriákat és szimbólumokat, trópusokat és találó jelzős szerkezeteket érdemes mozgósítania ahhoz, hogy véleményét másokkal megossza. Sok-sok „olyan minthát”. Ezért választottam cikk- es esszégyűjteményem főcíméül ezt a szófordulatot.