A felvidéki színházi rendező, dramaturg harmadik verseskötetében egy nehezen megragadható, a meghatározások terminológiai kalodájából folyamatos szökésben lévő lírai alannyal dolgozik. Forgács Miklós lírai énje mozgásban van, retteg és rettegést közvetít, csodálkozik és csodálatot ébreszt, miközben húsbavágó társadalomkritikai megjegyzésekkel irányítja a befogadók figyelmét a jelen széthullót, információmorzsákra szakadt valóságára. E tépett valóság, e fragmentált én nem tud és nem is akar egységes egová sűrűsödni; csapong, tapogat, hangulatokat keres: „semmi sem az / mert nem is látszik / hámlik a szélcsend / rojtos a fény” (Hangulatjelentés). Expresszív képei a rettenet eszközeiként apokaliptikus világot, sötét színekkel megfestett démoni realitást tárnak fel. Verseiben az avantgárd útkeresés és tabudöntési vágy vegyül a weird irodalom sajátosan sötét világlátásával: furcsa, zaklatott, váratlan képek halmazaként áll össze Forgács Miklós lírai valósága, amiben még ő is eltűnés alatt áll. Az én dekonstruálásának lírai lenyomataként ragadható meg a Forgács-líra: „Magam elől tűnjek / Magam elől tűnjek / Az ablakon bekopog a trend / Magamba térjek / Magamba térjek”. Válasz nincs se kint, se bent, az én már nem jelent biztos pontot: szóródik a jelentés, s e szórt jelentéshullámot lovagolja meg a zaklatott én, hogy a technológiai rettenetet feltárja, közösségi médiumok keltette szörnyű ricsaj elől pedig elszökhessen.