Győri Katalin ifjúsági regénye a lélek mélységi rétegeibe vezeti be olvasóit. A szerző a gyászfeldolgozás és az emberi kapcsolatok újjáépítésének nehézségeit állította könyve középpontjába. A fiatal protagonista tizenkét éve vesztette el édesanyját, akiről csak kósza foszlányok maradtak meg benne. Viszont örökölte rajztehetségét, a művészetek iránti fogékonyságát. Az anya hiánya fájdalmas űrként nehezedik a fiatal lány mindennapjaira, de apja egészen máshogy élte meg a szeretett nő elvesztését. „Sosem fogom megtudni, milyen érzés lenne például mamával megbeszélni a (nem létező) pasiügyeimet. Vagy közösen főzni, sminkelni vagy romcomokat nézni. Egyáltalán, együtt lakni egy felnőttel, aki nem férfi! (sógaj) De apa? Szerintem ő azt hiányolja, amit örökre elveszített. És aki ő volt mama mellett. Bárcsak tudna erről beszélni…” Az apa gyásza sötét fellegként terül el a csonkán maradt család felett, s csak nagysokára veszi rá magát, hogy beavassa lányát felesége halálának körülményeibe. A két magányos lélek addig egymás felé közelítve kering a másik körül, de a hallgatást végül sikerül megtörniük, együtt indulhatnak el a feldolgozás útján. Kiderül, hogy Catherine lányuk születése után megbetegedett, amit kemoterápiával sikerült legyőznie, viszont nem lehetett újra terhes, az ugyanis végzetes lett volna.