A történelmi és életrajzi regények egész sorának írója ezúttal a honfoglalás korába kalauzolja vissza az olvasót, a 870-es évektől az észak-itáliai kalandozásokig. A terjedelmes, sokszereplős, ágas-bogas cselekményű, részletgazdag ábrázolatú mű első része a maga epikus áradásával voltaképp arra az utókori dilemmára keres magyarázatot, hogy az Etelközben tartózkodó magyarok a nyugat felé nyomuló besenyők elől menekülve, véletlenszerűen, vagy nagyon is tudatosan, hazát keresve találtak rá az ideális lakóhelyül szolgáló Kárpát-medencére. És vajon Álmos és Árpád népe csak a nomád élet egyik állomásának tekintette ezt a tájat, vagy a letelepedés szándéka vezette őket? Az író bevezet a honfoglaló magyar törzsek életébe, társadalmi és emberi viszonyaiba, szokásaiba, hiedelemvilágába; szól a Nap Apa és Föld Anya képzetéről, meg a kelet felé tekintő Napmadárról, amely a hun eredet jelképe.