Györke Zoltán ugyan a ’60-as évek vége óta Magyarországon él, mindig kárpátaljai költőnek tartotta magát, azt a tájat, az ottani múltat, emberi sorsképleteket, atmoszférát hordozta magában mindmáig. Gyűjteményes kötetének időrendbe sorolt anyaga szemléletesen mutatja költői útját az első, még Ungváron megjelent versesfüzetétől (Homokszemek, 1968) napjainkig. Az egykori fiatal költő még a formát, a hangot kereste; a ’60-as években a világot átfogó széles gesztusok, a fölfokozott lendület, az idealizmus és a kissé darabos dikció jellemezte: „Mint a gyorsvonat évek váltóin / rohan velünk a huszadik század” – írta ekkoriban (Évek váltóin). Megénekelte a fejlődést (És jött az ember…), kifejezte a jobb élet reményét, jövőbe vetett hitét (Ha lemossuk gondjaink kormát…).