Állok a dombtetőn, játszik velem a közel és a távol. Benne élek, tehát bele nem látok. Benne élek, tehát ki nem látok belőle. Előrenyújtom a kezemet, amit érzek: a levegő, az űr, az ég. A minden és a semmi. Percenként és porszemenként minden egybefolyik, hol a kezdete, és hol a vége? Ez minden kincsünk, ez minden reményünk? Ez minden kincsünk, ez minden reményünk! Emlékezem arra az ifjúra, aki kamaszos elszánással határozta el, hogy költő lesz, a szavak erejével indul meghódítani a világot. Felidézem az „eltűnt idő nyomát”, a múltat, az én múltamat, az emlékeimet a magam életéből, a családoméból, emlékezem mindarra, amire sorsom emlékezni enged… s próbálom megfejteni, mit sikerült megvalósítanom nagyratörő terveiből.