Homoki Gyula monográfiája egyrészt egyháztörténeti kuriózumként lép az olvasók elé, akik közül talán eleddig kevesen ismerték részletekbe menően a montanizmus történetét, de éppen e második századi, ókeresztény prófétai mozgalom bemutatásán jut el oda a szerző, hogy a kortárs egyházat érintő erkölcsi kérdéseket is – noha inkább csak implicit módon – tematizáljon. A kötet nem egyszerűen bemutatja az elérhető források alapos elemzését követően Montanosz és követőinek karizmatikus tevékenységét, de a mozgalom nagy rajongójának tekintett Tertullianust is bevonva koherens teológiai portrét rajzol. A korszak önmagában figyelemre méltó: a Római Birodalomban formálódó egyházak még éppencsak megismerkedtek a pogány filozófia nyelvével, képessé váltak arra, hogy megvédjék magukat a támadásokkal szemben, kiépítették az egyházi hierarchiát, egyre több hívet szereztek maguknak birodalomszerte. Ekkor lépett színre Montanosz és két követője, Maximilla és Priszkilla, akik a Lélektől megszállott, eksztatikus próféciáikon keresztül hirdettek erkölcsi megtisztulást. Ez – hívja fel a figyelmet Homoki – a korabeli egyházi vezetők szemében nemcsak gyanússá, de egyenesen megoldandó problémává tette Montanoszt és körét, akiket később kirekesztenek a keresztények közösségéből. A kötet első felében a montanizmus főbb jellemzőit ismerhetjük meg, választ kapunk olyan égető kérdésekre, miszerint „zsidókeresztyén maradványról” vagy gnosztikus szektáról érdemesebb inkább beszélni, milyen írásos és régészeti emlékek tanúsítják létüket és tevékenységüket.