Lírájában Martzy Réka az egyetemes női tapasztalatoknak éppúgy szövegi emléket állít, mint a huszadik századi női sorsot, azon belül is a zsidó nők, asszonyok és lányok életét meghatározó holokausztnak, illetve a túlélés utáni folytathatatlanságnak. Versei az intimitás hiányáról árulkodnak: kiszolgáltatott szereplői lecsupaszított testekkel vesznek részt a társas kapcsolatokban. A test képes emlékezni, a test képes a tapasztalatok közvetítésére, és ez az a test, amelyet éppen a traumák mindörökre megfosztottak a transzcendens átélésének lehetőségétől; se a zsidó, se a keresztény misztikum nem hatol már el hozzá. Martzy Réka lecsupaszított költői világában még Mária, a keresztények számára megváltást jelentő Krisztus szűzi anyja sem más, csak egy nő, „akinek az isten vette el”, olvashatjuk a Triptichon című költeményben. A kötet címe önmagában előrevetíti a tematikus sűrűsödési pontokat, lévén a Mirjam című imádságoskönyvet Kiss Arnold adta ki 1904-ben, melyben a zsidó nőket és asszonyokat tanította hálaadó imákra. E több mint egy évszázad alatt nagyot fordult a világ, s benne a nők sorsa, kiváltképp a magyar és kelet-európai zsidó nőké. A címadás révén a költő mély iróniával és a tetemre hívás provokatív gesztusával hívja meg olvasóit a közös gondolkodásra, a női lét, az egymás életét megkeserítő női generációk története feletti torra. A karcsú kötet szikár, dísztelen verseiben hiába keresnénk csengő rímeket, szépen megformázott gondolati ívet; helyette a töredezettség, a hiány és a kihagyás poétikája érvényesül, melyet nyelvileg a kemény és konkrét képek „díszítenek”.