Miljenko Jergović visszatér kedves városához, Szarajevóhoz, hogy rövid történetein keresztül, miként tette azt a Szarajevói Marlboróban (199909224), egy mára eltűnt kultúra és környezet lírai lenyomatát fesse meg. Életképek sorjáznak a novellákban olvasók elé lépő szereplőkkel benépesítve, melyek a groteszk és a realista próza, valamint a humorral átitatott mindennapiság hátárán egyensúlyoznak. Jergović világa maga a kifordított valóság, ugyanis még a leghétköznapibb eseményeket is átkeretezi a háború, a halál közelsége, annak az elemi élménye, hogy bárki és bármikor odaveszhet. Felszabadító haláltáncba vegyülnek a hétköznapi hősök, akik próbálnak továbbra is épelméjű lakosokként túlélni. Jergović Szarajevója tehát az emlékekből, anekdotákból és az irodalmi és kulturális hagyatékból épül fel, melyet a háború romhalmazzá tesz. Novelláskötete mementóként járul az olvasók elé, de egyben több is annál. Nemcsak megment és átad, de továbbgondol és kísérletet tesz rá, hogy megértse a város lényegét, s teszi ezt úgy, hogy közben tisztában van vele, ez a lényeget már nem lehet megragadni, mivel a háború azt is magával ragadta. Az emlékezésen keresztül csak rekonstruálni lehet, visszahozni már nem. Az elmúlás és az elengedés novellái alkotják Jergović gyűjteményét. Írói stratégiája a város emlékekből épülő tragikus tereinek belakásában és pontos ábrázolásában keresendő, valamint a feledéssel vívott küzdelemben, melyről nagyon jól tudja, hogy nem nyerheti meg, de nem teheti meg, hogy feladja a harcot.