Mióta Kosztolányi az egyik legszebb magyar vers zárlatában leírta, a ’vendég’ szóhoz létfontosságú többletjelentés tapad. Nyerges Gábor Ádám hatodik verseskötetében egy olyan költészet lenyomatát kapjuk, mely aktuális állapotában lényegében ennek mentén teszi egyik központi kérdésévé a „vendég-lét” mikéntjét. Kik a könyv címében említett messziről jött vendégek? Talán a címadó vers szülő–gyerek-párosa a múltból, akik még emlékeznek egy egészségesebb világ bioszférájára? Vagy a cím nélküli nyitóversben álmodott kedves halottak? Netán a könyv lapjain megidézett egykori költők? Vagy a mindenkori befogadottak, megtűrtek, beléjük edződött „permanens vendégérzet”-ükkel? E sokhangú és -témájú kötet ilyesmiken merengve fokozatosan számolja fel biztos pontjainkat, fogódzóinkat. Beleolvasva mind értelmezhetetlenebbé válnak az efféle logikai összefüggések. Egyben tér és idő, valóság és képzelet, földi és túlvilág határai is, „mint egy századelős film / nyúlós, szemcsés kópiája”, elbizonytalanodnak, egybe is mosódnak talán? E kétes, furcsa tartományban találkozik össze gyász és elmúlás, kialvatlanság és groteszk álmok világa, emlékeké és lehetett-volnáké, szorongás és remény, bűntudat és féltés, közélet, politika és poétika, az idézőjelbe tett egyetemes emberi kultúra (talán) végnapjai, filozófiai és köznapi értelemben vett egzisztencia és az ezek elől menedéket nyújtani törekvő szerelem sok szálon összefüggő, „egymásba nőtt” életdilemmái. Épp olyan meglepő, mégis magától értetődő módon feltűnve, akár a borítón megfestett versképben az otthonunkba bekukucskáló repülőgép-katasztrófa, egy csipet fekete humorral elkevert, szorongató melankóliával. Míg valahára álom jön a rosszul alvó versbeszélő(k) szemére, s az örökös nyugtalanságból, észrevétlenül, egyszer csak „Visszaszorítod a kezem. Alszunk”.