Az utóbbi években a kortárs regényirodalom meghatározó műfaji és megszólalásbeli lehetőségeként merült fel az autofikció elbeszélői és poétikai alakzata: az elbeszélő, a narrátor nem más, mint az autobiografikus szerző. Ezt az intimitásban rejlő energiák kiaknázása révén érik el a jelen kötethez hasonló szövegek. De Fekete Ádám regényénél máris egy kitétellel kell élnünk: az elbeszélés ugyanis – noha felkínálja az autofikciós olvasatot – összetett és rétegzett poétikai és narratológiai oldala komoly továbblépést jelent. A regény retrospektív módon építkezve vezeti be olvasóit a narrátor múltjába és jelenébe, melyet a mozgássérült élet, majd a gyógyulás és a rehabilitáció utáni életmódváltás szegélyez. Ám miközben Tömkeleg Ábrahám élete és személye a közléskényszerrel küszködő narrátor révén asszociatív módon feltárul, az egyéni tragédiák és traumák mellett jelentős társadalomkritikai szólamok is teret nyernek a szövegben, melyek olyan sokakat érintő témákat ölelnek fel, mint a házasság létjogosultsága vagy éppen kiüresedése, a művészi közlés lehetőségei és a művész felelőssége, az abortusz és az anya jogai vagy éppen a toxikus családi légkör életre szóló traumái.