Mécs János debütáló kisregénye a generációs szorongások kihangosítására tett izgalmas vállalást. A kötet az apa alakjával, s rajta keresztül a gyerekkori emlékekkel, a család diszfunckiójával való szembenézést viszi színre, de a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Gerzson a 2050-es évek Magyarországán él: az ökológiai katasztrófa bekövetkezett, a Duna és a Balaton kiszáradt, a poros medrek jelzik az egykor életben gazdag vizek nyomát; az ország pedig egy minden korábbinál mélyebb és sötétebb diktatúrába süllyedt, amit részben az emberek apátiája segített bebetonozni. A férfi színészként még azok között tudhatja magát, akik megőrizték munkájukat az egyre hódító mesterséges intelligencia világában. A természeti kincsek eltűnőben, a klíma visszafordíthatatlanul átalakult, a politikai rendszer sem enged a nyomásból. Ebből a kilátástalan helyzetből tömegek menekülnek a virtuális térbe, hogy élethű szimulációkon keresztül tapasztaljanak meg valamit abból, ami végleg elveszett. Ez kapóra jön a hatalomnak is, hogy féken tartsa a kilátástalanság szülte indulatokat. Gerzson még analóg módon éli életét, emlékei között bóklászva próbálja megfejteni saját életét, amely, úgy tűnik, szintén folytathatatlanná vált.