A magyar ősvallással, azon belül is az ősmagyarok napimádatával, leginkább ahhoz kapcsolódó, meglehetősen vitatható nyelvmagyarázati fejtegetésekkel foglalkozik eredetileg 1910-ben megjelent könyvében Baloghy Dezső Nógrád vármegyei levéltáros, amely mű most reprint kiadásban olvasható. Az előszóban kifejti, miért is fontos, hogy ezzel az elhanyagolt témával foglalkozzunk, hogy tisztában legyünk őseink vallásával és ahhoz kapcsolódó szokásaival. Ezt követően, mielőtt tárgya fejtegetéséhez kezdene, a napimádó ősvallás szertartásaira vonatkozó néhány szó - az áldás és az átok - eredetmagyarázatával foglalkozik. Kitér az ún. napjelvi tárgyakra, közülük is az ünnepi ételekre és italokra, kiemelten a kenyér fontosságára, majd a vásár és vacsora szavak eredetével, és ezek napkultusszal való - állítólagos - összefüggéseivel foglalkozik. Ezt követően tovább folytatja igencsak eredeti fejtegetéseit. Erre jó példa két, látszatra jelentéktelen dolog: a tüsszentés és az ásítás magyarázata. Szerinte ugyanis e két tevékenység összefügg a napimádattal. Azt fejtegeti hosszan, hogy az ősmagyarok annak idején tüsszentéssel üdvözölhették a napot, és ásítással búcsúzhattak tőle. Ennek "bizonyítékául" gyerekkori tapasztalatait sorolja: hogy napba nézve könnyű tüsszenteni, főleg hűvös reggel. És mivel a kutyák megállapítása szerint sokat tüsszentenek és ásítanak, ezt a tevékenységet feltételezhetően az emberekkel közösen gyakorolhatták, a napimádat részeként. Ehhez kapcsolódóan a tücsök, mint "a tüsszentés képzelt bogara" kapcsán bocsátkozik újabb - mindenféle tudományos alap nélküli - fejtegetésekbe. Igaz, azt is közli a szerző: a mítoszokban nem találta sok nyomát ezen, általa megfogalmazott elméletnek. A leginkább kultúrtörténeti érdekessége okán ajánlható mű élvezhetőségét rontja a kissé igénytelen kivitel. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"