Szajbély Mihály Magaspart. Önélettörténetek című kötete töredékes szerkezetben felépített, személyes hangú önéletrajzi próza. A szerző neves irodalomtörténész, Csáth Géza és Jókai Mór kutatója, a Szegedi Tudományegyetem emeritus professzora; látásmódját, történetvezetését így a tudós irodalmár és a jótollú filosz attitűdje hatja át. A mű nem lineáris élettörténetet kínál, hanem emlékfoszlányokból, epizódokból és reflexiókból álló narratívát. A szerző a gyermekkort, a családi viszonyokat és a felnőtté válás tapasztalatait idézi fel, gyakran finoman érzékeltetett érzelmi feszültségekkel. A történelmi háttér – különösen az 1956-os forradalom – a személyes élmények szűrőjén keresztül jelenik meg, színes epizódok és anekdoták keretezik az emlékező narrátor történeteit, melyekből a kommunista éra mindennapi élete, a virágzó, majd bomlásnak induló Kádár-rendszer, illetve a rendszerváltást követő új lehetőségek kavargó története egyaránt kibontakozik. A személyes élmények mellett a családi legendárium is szerephez jut az apa és az anya, valamint a családdal élő anyai nagyanya alakján keresztül. A kötet egyik tétje, hogyan formálódik az identitás az emlékezés töredezett folyamataiban. Szajbély irodalomtörténészi látásmódja a szöveg reflexivitásában és a narratív önvizsgálatban is megmutatkozik. A nyelvezet visszafogott, tárgyias, kerül minden túlzó retorikát. A töredékesség nem hiányként, hanem tudatos poétikai elvként működik. Szajbély úgy fogalmaz, hogy az általa előadott történetek „arcképet formálnak”, melyben magára ismer, máskor „más történetek másféle arcképet mutatnának, az igazi arcképemet pedig én sem ismerem”.