Ez a könyv egy különös utazás. Nemcsak Óbuda paneljei, a MÁV peronjai vagy a vidéki kis falvak hangulata sejlik fel a lapokon, hanem egy egész belső univerzum, amelyet Labancz István – alias Lui Leblanc – sajátos humorral, mélységgel és játékossággal tár elénk. Egy életút naplója ez, ahol a gyermekkori álom, a felnőttkori töprengés és a barátságokban rejlő művészi erő egyaránt szerephez jut. Számomra ez a könyv személyesen is fontos. Istvánnal közel öt éve vagyunk barátok. Ez nem díszletbarátság, hanem az a fajta „ne add fel, csináld, merj álmodni” kapcsolat, amikor az ember bátorítja a másikat akkor is, amikor a világ épp nem figyel. Megosztjuk egymással a gondolatainkat, inspiráljuk, támogatjuk egymást – néha egy jó szóval, máskor egy jó adag humorral, és olykor csak annyival: „most nyugodtan egyél előbb, aztán írd meg.” (Vagy egy jó adag pogácsával.) Emlékszem, néhány éve még csak álom volt egy könyv – ma pedig itt van a negyedik. Ez már nemcsak egy szerző hangja, hanem egy teljes világé. Akik szeretik a mélyen személyes, mégis egyetemes történeteket, a finoman abszurd humort, a lírai töredékeket és a vizuális játékokat, azok ebben a kötetben igazi kincset találnak. Nem csak olvassuk – benne vagyunk. „Ahol a peronok költészetté válnak, a pogácsa életfilozófiává, és az álomból könyv lesz. Lui Leblanc világa – érdemes belépni.” – Lukács Gabi