Vízkeleti László költészete a szemlélődő lélek hangja: egyszerre őrző és kereső, múltba hajló és a fény felé törekvő. Verseiben a hit, az emberi esendőség és a szeretet ereje fonódik össze. Munkáiban a mindennapok tapasztalata és a transzcendens iránti vágy egyensúlyban él – ahogyan a csend és a szó, az ember és az Isten is egymásra talál. Költőként a mélységet nem a díszben, hanem az őszinteségben keresi. Írásai nem tanítani akarnak, hanem elcsendesíteni, hogy az olvasó meghallja saját szívének halk rezdülését.