Minden történet. Az álom is. Linda kívülálló a „városban”, amelyben tíz éve él (nem nehéz ráismerni Budapestre, ahol az erdélyi származású szerző nem találja a helyét: „Majdnem egy évtizede éltem egy olyan városban, amit az első perctől idegennek éreztem, idegennek a testemtől és a gondolataimtól, és végképp idegennek az érzékelésemtől… A város ezt tette velem. Eltompította az érzékelésemet, megközelíthetetlenné tette a lelkemet.”). Felül a repülőre, és elutazik a „szigetre”. Bár a havas tájak, vulkánok, vízesések, gejzírek Izlandot idézik, a helyszín fiktív. „Amikor tombol a honvágy, de a hazatérés gondolata lehetetlennek tűnik, könnyebbnek bizonyulhat a látszólag nagyon idegenben megtalálni az otthont. Akkoriban ez volt számomra a sziget. Az idegenben meglelt saját, a messziben meglelt otthon.” Sokan azért jönnek a szigetre, mert az „álmodókat” keresik – ők egy ponton feladják addigi életüket, és az álmaiknak élnek. Linda csak a szigeten hall erről a létformáról, de találkozik a jeleivel: a furcsa hangú fuvallattal, a föld lélegzésével. „A parton érzékeltük párszor a fuvallatot, és minden alkalommal libabőrös lettem. Hátborzongató volt hallgatni, és az arcomon érezni, miközben végig az álmokról beszéltünk…” A Lélegzik a föld irodalmi csúcsminőség, álmaink és a mindennapok közötti átjárás művészi megformálása. Mágikus realizmus a transzcendens megéléséről, amelynek létezését nem az anyagi világ, hanem az álmok valóságában kell keresnünk. „A jó irodalom nem hagy kétséget afelől, hogy jó irodalom.”