Németh Gábor Dávid lírai beszélője generációk démonaival kénytelen szembenézni: s miközben az öröklött traumákkal és elfojtásokkal viaskodik, valamit a családról, a természetről, s az egyénről is tetten ér e forrongó és folyamatosan burjánzó szövegbéli őserdőben. A Lebegő arborétumba gyűjtött versek úgy viselkednek, mint az arborétum fái, nem itt csíráztak ki, nem ez a természetes élőhelyük, azonban az emberi kezek új és váratlan növénycsoportosulásokat hoznak létre, magától elő nem forduló kombinációk alakulnak ki. Így működik a jelen kötet is, amelyben a költői invenció meglepő, váratlan és olykor elidegenítő szókapcsolatokat, szóleleményeket hoz össze, hogy az olvasók a számtalan hapax legomenon között csak kapkodják a fejüket.