Sejtelmes, opálosan derengő világba kalauzolja el olvasóit regényében Várkonyi Benedek, melyben Anton Larza jelenti a pislákóló fény lehetőségét. A nyolcvanéves férfi ugyanis a korszak legújabb vívmányait követve a fénnyel való gyógyításra esküdött fel – de Várkonyi regényes városában Larza csak egy a szokatlan szereplők közül. A regény egy német közepes nagy városban játszódik, melyet bohém figurák, tudósok és tanárok, művészek és orvosok népesítenek be. Van, aki ismeri a másikat, mások viszont élő talányként vesznek részt ebben az össznépi színdarabban, ami a megértésre – legyen szó saját magukról vagy a másikról – szól valójában. Martha, a harmincas festő például művészetén keresztül jut el saját életének nagy kérdéséhez, amit emeleti lakásából kikémlelve tesz fel magának, miközben a parkban beszélgető embereket nézi. A szereplők próbálnak kapcsolódni egymáshoz, de végső soron arra kell rádöbbenniük, hogy menthetetlenül magányosak, a földi lét során saját testükbe és elméjükbe vannak bezárva. Ez viszont korántsem zavarja a mindentudó narrátort, hogy a klasszikus huszadik századi nagyregények mintájára lételméleti fejtegetései közben bele ne pillantson szereplő kavargó lelkébe. E narratív eljárás teszi Várkonyi Benedek regényét nagyon is időszerűtlenné, s emeli a kortárs művek fölé – lévén az időszerűtlent e tekintetben a kortalannal érdemes rokonítanunk.