Rónai Ernő nagyváradi író hadifogoly-regénye abba a sorba illeszkedik, amit Kuncz Aladár Fekete kolostor, vagy Markovits Rodion Szibériai garnizon című alkotásai fémjeleznek. Könyvének bevezetőjét az akkor másfél éves kisfiának címezte, mert úgy érezte, át kell adnia gyermekének az élettapasztalatait, többek közt azt a következtetését, hogy az ember a bajban csak magára számíthat. Szerinte a Nagy Háború „a leghitványabb árulása volt az emberi civilizációnak és egész évezredes kultúránknak”. A lucskos lövészárokban tengődő katonák gyötrelmei, az őrjítően hosszú és egyhangú fogság rabjainak szenvedései, a szibériai fogolytáborból való szökés megpróbáltatásai körül csomósodnak a cselekményszálak, ezek jelennek meg emlékezése történeteiben, amelyek az utókor szemében már-már valószerűtlennek tűnnek föl.