Exegézis személyesebb és szórakoztatóbb talán még sose volt: Liszkay Zoltán legújabb kötete fuvallatnyi írásokat fűz föl a bibliai hermeneutika aranyszálára, amikor a hegyi beszéd szegényeinek kilétét igyekszik földeríteni. E középponti téma vissza-visszaáramlása nem önismétlés hatását kelti, inkább zenei nagykompozíciók variációs szépségére emlékeztet. A kötet – karcsú volta dacára – igen összetett olvasmány, műfajilag és stilárisan is. Nyelvi tudatokat egybevető filológia és memoáros-vallomásos szólamrend sajátos, köztes terében járunk; égi és földi szerelem ér egybe Liszkay mértéket ismerő szándékaiban, szövegelemző fölkészültségét önismereti irónia hitelesíti. A szerző egy-egy névelőn is felelősen mereng el, s közben villanásnyi portrékat rajzol, gondolatnyi világosságokat közöl. Bár az egyiptomi koptok világáról is esik beavató szó, sőt német és török kitekintés is tágítja a vizsgálati optikát, elsőrendűen a görög nyelv, a hellén kultúra, a hellászi lelkiség-szellemiség hódolatos dicsérete fogalmazódik meg lapról lapra – lélegzetről lélegzetre. Mindvégig evangéliumi látásmóddal, Krisztus-központú lelkülettel. Mert felnövekedvén titkokra érdemesülnek a nyelvek, és teológiává cseperedik minden szó. (Halmai Tamás)