Az alanyi költészet lehetőségeit feszegeti Laboda Róbert, aki költeményeiben az én köré szerveződő tapaszatlatiságra is rákérdez, s miközben a tapasztalat, a valóság hitelessége felől olykor kétségei vannak, az alanyi költészet origóját, az egyént, a megszólaló ént sem kíméli. Az önmagaság feladása vagy elsajátítása a kötet valódi tétje, amely így a számvetés és szembenézés korántsem kellemes aktusán keresztül jut el a mélyebb igazsághoz. Önleplező, önfeltáró költészet, amely saját magára és költészetére irányul: „bármibe belegondolni engem / nem oly nehéz / voltak emberek akik / többet láttak belém / lépcsőház lelkem / könnyedén átjárható” (karrier). S mint a lépcsőház, úgy egy verseskötet is átjáróházként tételeződik, belekapnak az olvasók, felcsapják, meglesik az alanyi költő búját és baját, majd tovább is állnak. S ha már magát kellő mértékben kifaggatta, jöhet a múlt, a természet és mindenekfelett az isten (feléled), illetve az örök talány figuráját, a halált (tisztítás).