Kolozsvár ismert oldala mellett az erdélyi város rejtett arca is feltárul László Miklós és Nagy Béla gazdag képenyaggal ellátott, leíró szemléletű kötetéből, amely arra vállalkozott, hogy az erdélyi kincses város szobrait és emlékműveit a maguk teljességében mutassa be mind a helyieknek, mind a városba látogató idegeneknek. A 18. század végétől, pontosabban 1791-től, mikortól a város lett a guberniumi székhely, indult el a település fejlődése, amely elsősorban iskolái miatt a haladó szellemiségű értelmiség, a diákság, valamint a reformer politikus székhelyévé vált a következő évtizedekben. A kötet ebből a szellemiségből szeretett volna valami mélyet és magától értetődőt megragadni. A térség polgári településeként Kolozsvár messze felülmúlta a többi erdélyi várost a tudatos urbanisztikai megoldásaival is, melyektől elválaszthatatlan a lokális identitás erősítő térhasznált, a fontosabb eseményekre és személyekre megemlékező szobrok, melyek közül talán a legemblematikusabb alkotás a sokak által ismert szoborcsoport, melynek középpontjában Mátyás király ül határozott és fenséges pózban lován, körülötte pedig sikeres vezérei, Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Szapolyai István és Báthory István áll.