Az Irodalmi Nobel-díjas író és fordító, Peter Handke ebben az 1989-ben született esszéjében a modern ember életét és a fáradtságot nézi meg közelebbről. A könnyed értekező próza dialogikus módon lett megszerkesztve, adva van egy kérdező és egy válaszoló hang, de mivel egyik sincs nevesítve, könnyen juthatunk arra a belátásra, miszerint a Handke által kreált beszélői szólam saját magának tesz fel kérdéseket, így próbálja magához közelebb hozni az igazságot. A fáradtságról a legtöbbünknek valami negatív gondolat fog minden bizonnyal beugrani, Handke is a negatív, a rossz fáradtságról értekezik műve első felében, ami eltávolít a valóságtól, kényelmetlen érzést generál, a korábban szeretett tárgyakat, személyeket és eseményeket valami megragadhatatlan burokba vonja.