Kevés izgalmasabb szerzőt tudnánk megnevezni a kortárs magyar irodalom szcénájában, mint Krasznahorkai Lászlót, aki sajátos prózavilágával újabb és újabb köteteivel rendre magával ragadja a húsbavágó egzisztenciális kérdésekre fogékony olvasókat. Krasznahorkai művei nem adják olcsón magukat, a regényekkel és novellákkal bizony még a gyakorlott olvasóknak is meg kell birkóznia – a szövegek hol provokálnak, hol játszadoznak a gyanútlan olvasóval, mélyebb jelentésrétegeik csak a sokadik olvasásra tárulnak fel. A jelen kötet irodalmár szerzője, Szabó Gábor, akitől nem idegen a posztmodern és a nehezen bekategorizálható szerzők monografikus igényű feldolgozása, most Krasznahorkai prózavilágába vezeti be a sötétségben megmerítkezni vágyó olvasókat. Ugyanis ebben a világban nincs helye örömnek és pozitív üzeneteknek, marad az emberi létezés lecsupaszított, a végletekig redukált, az animális szintre leszállított, illúzióktól és vágyaktól megfosztott képe.