Nyolcvan év telt el a magyar holokauszt óta, amelyben közel 600 000 magyar zsidó, vagy annak minősített honfitársunk pusztult el. Az áldo – zatok és szemtanúk nemzedékének közvetlen tapasztalatai három emberöltő elteltével lassan lényegülnek át „kollektív emlékezetté”. Lehet erről ma szabadon beszélni? Hiszen mit éreznénk, gondolnánk „itt és most”, ha közel minden tizedik ember egyszer csak eltűnne a városunkból, a településünkről, az utcánkból, a munkahelyünkről, az iskolánkból, a barátaink közül? Gondolunk-e, emlékezünk-e a holo kausztra, miközben az elkövetők, az áldozatok és az ún. passzív környezet nemzedékének utolsó élő tagjai is eltávoznak közülünk? Milyen űrt, traumát, kételyeket hagyott maga után a holokauszt – mindkét „oldalon”? Könyvünk a magyarországi holokauszt helyi emlékezetére vonatkozó 2021 és 2024 között végzett, terepmunkára és egyéni, illetve fókuszcsoportos interjúkra épülő társadalomtudományi kutatásunk ered ményeit foglalja magában. Felméréseink során hét településen, Buda pes ten, Miskolcon, Kőszegen, Ricsén, Szeghalmon, Körösladányban és Nagyváradon 16 fókusz csoportos interjút bonyolítottunk le. (A kérdéseinkre válaszolók és azt visszautasítók aránya, s a kutatásaink körülményei is a „jelentésünk” szerves részét képezik.) Vizsgálódásainkat 2022-től a Visegrad Fund által támogatott Research on Transgenerational Holocaust Memory in Central Europe projekt keretében végeztük, ezért eredményeinket nemzetközi összehasonlításba is el tudtuk helyezni. A számítógépes program, amely a szociológiai felméréseink, interjúink és elemzéseink szövegeit dolgozta föl: a bűn szót/fogalmat nem találta. Az általunk szervezett, a magyar holokauszt jelenségét diszkuszáló fókusz csoportokba értelemszerűen nem jöhettek el, akik elpusztultak. Az ő „véleményük” a testükkel együtt égett el a huszadik századi apoka – lipszis tüzében. Ezt a könyvet az ő emlékezetükre írtuk, abban a reményben, hogy eljön a nap Magyarországon, amikor a róluk való diskurzusban elbeszélhető lesz, ami még ma is kimondhatatlan.