Nemes Nagy Ágnes A lyukas életmű című hátrahagyott jegyzetében arról ír, milyen fájóan hiányosnak, „lyukasnak” látja életművét, mennyi mindent nem volt módja megírni, mennyi mindenről nem beszélhetett. Életműsorozatának új kötete árnyalja ezt a képet. Száznál is több, életében itt-ott megjelent, de önálló köteteiben nem közölt, illetve hagyatékában megtalált, kiadatlan írása – amelyek közül tizenkilenc itt jelenik meg először – nem csupán folt azokon a lyukakon. Ezek az előszók, köszöntők, megemlékezések és más alkalmi írások, beszéljenek akár Kassák Lajosról, Agatha Christie-ről vagy a magyar líra fordíthatóságáról, olyan váratlan és eredeti megfigyelésekkel vannak tele, amelyeket ugyan pompás nagyesszékben tudott volna a szerző kifejteni, azonban éppen frappáns rövidségük erősíti fel a gondolat élességét. A hátrahagyott írásokban pedig olyan kérdéseket vizsgál lefegyverző őszinteséggel, amelyeket a megírásuk pillanatában részben kultúrpolitikai, részben személyes okokból nem közölt, de friss és józan érvelése az évtizedek múltával sem veszített érvényességéből. Kedves francia költőjéről, André Frénaud-ról írta, hogy „úgy látja az embert (és önmagát), amint két semmi közt láthatatlan cél felé halad”. Nemes Nagy Ágnes sem fordította el fejét a végső kérdésektől, a lét előtti és utáni semmi közt feltündöklő életművének minden darabját a teljesség igényével írta meg, ellenszegülve a létezés törékenységének. „A politikai állásfoglalás állampolgári jog, s ha a körülmények átlépnek egy bizonyos fokot, amelyet én erkölcsi foknak neveznék, akkor kötelesség. A magyar irodalom évszázadról évszázadra általában élt is ezzel a jogával, teljesítette is ebbeli kötelességét. El is szoktuk mondani, hogy a magyar író a nemzeti, a közéleti kérdések első számú harcosa, gyermekeként egy olyan népnek, amelynek fizikai, szellemi, nemzeti léte oly sokszor vált fenyegetetté. Ebben a szinte állandóan fenyegetett társadalomban kell tehát szerepet vállalnunk, alaposan ismerve annak veszélyeit éppen az irodalomra nézve. Elvégre tudjuk jól, a politikai szerep fölébe kerekedhetik az írói szerepnek. Meghamisíthatja az értékrendet, és így az írói minőség helyébe nemegyszer a politikai milyenség lép. Éppen az irodalom, a kultúra öntörvényűsége kerül ezzel lehetetlen helyzetbe, sérül meg, amelyről azt hisszük és valljuk, hogy nem szolgálóleánya semmi másnak, a politikának sem.”