a szerző mondja: Az idő kereke néha fordul egyet, tréfából vagy a bosszantásunkra, s mi ámulunk, hogy bármi lehet, ami volt vagy még sosem volt, előjönnek száz vagy ezer éve elfelejtett történéscsokrok, mítoszvirágok, ráébresztve minket, hogy ugyanott vagyunk és ugyanazok vagyunk, akik mindig is voltunk, a kor, amelyben élünk, hasonlít valamire, amiről hallottunk vagy amit álmunkban láttunk, és ez néha biztonságérzetet ad, néha nem, de legalább tudjuk, hogy mi ugyanazok vagyunk, tehát bátran reménykedhetünk vagy reménytelenkedhetünk. Az itt leírt történetek sem újak, valaki valahol már biztosan megírta vagy meg akarta írni őket, de nem jött össze neki, nem volt rá ideje vagy tolla, nem ért rá, jobb dolga volt annál, ezért gondoltam arra, hogy nekem van időm, nincs jobb dolgom, valamint esetleg más hangsúlyokkal mesélek el valamit, másképp hozom ki a poénokat, máshol rejtem el a csapdákat, amikbe a kedves olvasót be akarom csalni. De nem fog fájni, remélem, esetleg egy kicsit, bár próbáltam kis humorral sózni azt, amit lehet, meg azt is, amit nem lehet, aztán hogy sikerült-e, ezt most nem akarom eldönteni, miért pont én döntsem el. Egyébként is felmerül bennem, egyáltalán van-evalódi alapja, utalása ezeknek a novelláknak, ahogy régóta mondják, tükröznek-e valamit, tartanak-e tükröt a természet elé, lehet, hogy semmilyen valós alapjuk nincs, már természet is alig akad itt-ott, és hát a valóságot minek tükrözni, elég belőle egy, néha az is túl sok. De ennek ellenére olvasni jó, és közlöm a kedves olvasóval, írni is jó, és szeretek kitalálni történeteket, minden­féle alakokat, akik szinte élnek, mozognak, szeretnek, meghalnak, sírnak, nevetnek, akik olyanok, mint bármelyikünk.