Nemcsak az fontos kérdés, hogy mit gondolunk a világról, néha arra is rá kell kérdeznünk, miért éppen azt gondoljuk. Minden nemzedék az elődök vállán áll, ami egyfelől más horizontot jelent számára, de ugyanakkor korlát is, hiszen az elődök munkáira épül gondolkodásunk. Többé-kevésbé kész sablonok és mintázatok határozzák meg tehát az új gondolatok kiinduló- és sarokpontjait, amelyeket sokszor fel sem ismerünk, hiszen tanulmányaink és olvasmányaink révén a gondolkodás természetes kereteivé válnak. Az, hogy miként is alakult a Kádár-rendszer (ellen)forradalom képe, legalább három szempontból fontos. Egyrészt magának a történeti tárgynak a szempontjából, hiszen az, amit a rendszer állított az eseményről, meghatározza azt a (köz)gondolkodási keretet, melybe bármilyen új információt a későbbiekben be lehetett illeszteni. Bizonyos értelemben tehát máig hatóan velünk vannak annak a rendszernek az állításai, amely önmagát a forradalommal szemben határozta meg. Másrészt a forradalom elbeszélése nem pusztán politikai okokból változott, hanem a rendszer általános kultúrpolitikai fordulatait is követte. Harmadrészt – és még tágabb keretbe helyezve tárgyunkat – egynémely elbeszélésváltozatok és -változások informálhatják az utókort a rendszeren belüli politikai jellegű küzdelmek éppen aktuális állásáról. Ennek a könyvnek a célja, hogy betekintést adjon, miként és miért alakította ki a rendszer a forradalomról azt a képet, amit; majd miként építette fel ennek elbeszélését, és végül – a rendszerváltozáshoz közeledve – miként esett szét a párttal együtt az a narratíva, amit létrehozott.