Újabb verseskötetében Seres Lili Hanna az antik világ isteneihez fordulva éli újra gyerekkori élményeit, ismeri meg a világot, sajátítja el a női létezés alapjait, s teszi ezt úgy, hogy közben versnyelve egy pillanatra sem nehezedik el e távoli és letűnt világ isteni letéteményeseitől, épp ellenkezőleg. Hétköznapi helyzetekben tűnnek fel az ismert és kevésbé ismert isteni szereplők, héroszok és nimfák, hogy a lírai én rajtuk keresztül és velük együtt nézzen szembe olyan kérdésekkel, mint a felnövés okozta sokk, a gyerekkor lázálmoktól és vad játékoktól elnehezített emlékei (Miért Perszephoné a kedvenc istennőm?) vagy éppen a szexualitás és a test felfedezése (Éjszaka nyílnak a lányok). Seres Lili Hanna lírai beszélője az isteneken keresztül létesít élő kapcsolatot a világgal: hozzájuk beszél, amikor felidézi a múltat, megszólítja őket, amikor a traumák okozta sebekkel szeretne megküzdeni (Poszeidón a medencében). A mítoszok határozzák meg a valóság megismerésének lehetőségeit, rajtuk keresztül fogalmazódnak újra olyan kérdések is, mint például a társadalmi igazságtalanság, a szegénységből adódó reményvesztettség (Nephelé felhői), viszont még e húsbavágó témákat is játékos könnyedséggel képes előadni, a mítoszok a magyar valóság szürke háttere elé csempésznek némi mediterrán, görög könnyedséget, a halál árnyékában is virító életigenlést. A nimfákat űzi buja szatírok és szilénoszok mítoszokból és vázaképekről ismert alakja és ősképe elevenedik meg a realista pontossággal megfestett jelenetben (A nimfák, a nimfák), amikor a fiatal lányok menekülnek egy szatír elől: „A nimfák, a nimfák menekülnek / az Almássy téren a férfi elől, / aki nemrég a bokorba hugyozott, / most meg vágtat utánuk”.