„Volt egy darabka föld a kertünkben, a minden tavasszal felállított fóliás sátrak között egy vékonyka sáv, amit a szüleim az én gondjaimra bíztak. Lehettem vagy hét-nyolc éves, és nagyon szerettem dolgoskodni akkoriban azzal a néhány karós paradicsommal, paprikabokorral, sárga virágú tökkel és cikkcakkos levelű dinnyével, ami elfért az én »saját« kertemben. Az első zsebpénzem, amit már nem csak úgy kaptam, hanem meg is dolgoztam érte, ennek a kertecskének a terményeiből származott. Amikor a szüleim kibújtak a műanyag fólia sátor forróságából lehűlni egy kicsit a friss levegőn, szerették elnézni, ahogy bíbelődőm a rám bízott veteményekkel. Azt hiszem, elsősorban ennek a kertnek köszönhetően rögzült bennük rólam az a kép, hogy én olyan dolgos gyerek vagyok, aki ráéreztem a föld illatára, és akinek vérében van a munka. […] Plébános vagyok már egy ideje. Őrzője lettem egy térnek, amit a rám bízott templom falai igazából csak megjelölnek, illetve megjelenítenek, valójában azonban ez a tér a szívekben van. Bánatok, sóhajok, remények, örömek, hitélmények között gyomlálgatok, amikor az emberek megnyitják a szívüket előttem. Ami pedig a rutinná vált formális imákat és a szertartásokat illeti, sokszor érzem úgy, hogy ez olyasmi, mintha öntözni hívnának a Teremtés kertjébe. A legtöbben a hívek közöl egyébként, azt hiszem, ma is úgy tekintenek a papra, mint aki egyféle vízfakasztó a pusztában. És eléggé nagy a szárasság, a vízhiány, nagyon sok lélek ki van cserepesedve. Azt hiszem, engem mindig is vonzottak a felfoghatatlan jelenlét sejtelmes terei, a belső élet növekedésének esélyei, és bár sokáig nem szerepelt kimondottan az életcéljaim között, hogy hivatásszerűen templomok sáfára legyek, nem hinném, hogy bárhol máshol jobban az lehetnék, mint aki valahogy a lényem mélyén mégiscsak vagyok.”