A prózaíróként megismert Szabó Ádám ezúttal verseit adja közre, amelyeknek első pillantásra két, egymásnak ellentmondó vonásuk van: egyrészt csaknem minden darabban föltűnik valamilyen epikus szál, apró történés, pillanatnyi helyzet, elbeszélhető epizód, másrészt igazi lendületes versek ezek, sodró ritmikával, finom rímeltetéssel és egyszerűsége ellenére kidolgozott versbeszéddel. A költő a maga lírikusi énjét az „Aki dudás akar lenni / Pokolra kell annak menni” kezdetű népdal parafrázisaként megírt ars poeticájával határozza meg. Ebben arra utal, hogy az egyik dudás a pokolba ment, a másik a mennybe jutott, de számára nem a hangszer a fontos, mert nem az juttatja kárhozatra vagy váltja meg, hanem az alkotó lélek, a teremtő gondolat (Ars poetica).