A svájci francia színműíró a kortárs európai színház egyik legkülönösebb hangú alkotója, legmerészebb újítója volt. Darabjainak nincs hagyományos cselekménye, lineáris idődimenziója, nincsenek pszichológiai, jellemtani értelemben kidolgozott alakjai – az ő színpadán pusztán a beszéd árad. Az a beszéd, amely lerombolja az emberi alakzatokat, viszonyokat, hogy aztán a kimondás energiája, dinamikája építse újra a figurákat. Minden műve afféle ontológiai kísérlet: mi lesz az emberrel, ha a szó válik tetté, és a cselekvés a beszéddel megy végbe. Novarina ilyen értelemben folytatója a francia szószínházi hagyományoknak (Alfred Jarry, Jean Genet), miközben egyedülálló nyelvi bravúrokat hajt végre.