Idősebb Plinius Természetrajzának (Historia Naturalis) hatodik könyve Ázsia földrajzát mutatja be, elsősorban a Közel-Keletet, Mezopotámiát, Perzsiát, Indiát, valamint a távol-keleti vidékeket, ötvözve a korabeli földrajzi, néprajzi és természettudományos ismereteket. A szerző számos görög és római elődjére támaszkodva ismerteti a különböző népek, városok, folyók és természeti jelenségek sajátosságait, miközben a kereskedelmi útvonalak és a Római Birodalom távoli kapcsolatrendszere is kirajzolódik. A könyv különös jelentőségét az adja, hogy a valós földrajzi megfigyelések mellett helyet kapnak benne a korabeli képzelet szülte csodás népek és egzotikus jelenségek is, így egyszerre tükrözi az antik tudományos gondolkodást és annak határait. A hatodik könyv fontos forrása az ókori geográfiának és etnográfiának, mivel számos olyan adatot őrzött meg, amely más művekből nem maradt fenn. Tétje annak bemutatása, miként törekedett a római enciklopédikus tudás a lakott világ egészének leírására, egyetlen, átfogó ismeretrendszerbe rendezve a birodalom és a távoli vidékek ismereteit. Plinius 37 könyvből álló monumentális enciklopédiájának hiányos a magyar fordítás- és kiadástörténete. Ezt az adósságot törleszti részben a Székely Melinda fordítását magában foglaló kötet, amely bilingvis formában adja közre a latin és a magyar szöveget, kiváló segédkönyvként lépve elő a kezdő nyelvtanulók számára is. A Martin Opitz Kiadó gondozásában megjelent kötet tartalmilag és formailag is kiemelkedik a hasonló fordítások sorából.