Az irodalomtudós Szörényi László a rendszerváltozás időszakának fölszabadultságában szépprózát is írt, de nem kísérletképpen, hanem valódi novellákat, remek karcolatokat, amelyeknek közös vonásai: az áradó és rendre anekdotázó mesélőkedv, az ironikus látásmód, a köznapok groteszk vonásainak meglátása, a könnyeden csapongó stílus és a csattanóra való kihegyezettség. Az is sajátja, hogy a szerző együtt tudja láttatni a köznapok csip-csup epizódjait, a gyermek- és ifjúkor emlékeit a kulturális hagyományokkal, a félmúlt történéseit a hungaricumoknak is nevezhető élettényekkel. Szörényi, mint belletrista a rá jellemző módon csapongva, a történeteket kitérőkkel tarkítva és színesítve, olykor szinte fecsegő lazasággal ír, miközben sokszor utal a maga személyes élményire, tapasztalataira, életrajzának állomásaira, tudományos munkásságának vagy diplomáciai tevékenységének momentumaira.