Magyarországon 1948-at követően a tudományok terén is fordulat állt be. A régi tudósokat, akiknek a nézetei nem voltak az új hatalom számára kívánatosak, megfosztották akadémiai tagságuktól, a Magyar Tudományos Akadémia pedig új strukturális kereteket kapott: a tudományos osztályok mellett az újjászervezett tudományos bizottságok új diszciplínáknak adtak teret és lehetőséget, így kaphatott a hazai neveléstudomány (pedagógia) is saját bizottságot. Az MTA pedagógiai bizottságát a hatalom számára elfogadható (lojális) tagokkal töltötték fel. Ők hamarosan elkezdték a tudományos munkát: ötéves terveket készítettek, bekapcsolódtak az új fokozatszerzési rendszerbe (aspirantúra), írtak, szerkesztettek, vitatkoztak. A viták legtöbbje szakmai alapon, de erősen ideologikusan, személyes és/vagy generációs törések mentén zajlott. Az 1950-es években kiemelt pozíciót betöltő tudósok 1989-et követően is aktívak maradtak – Ágoston György 2012-ben, Szarka József pedig 2014-ben hunyt el –, de interjút szinte egyáltalán nem adtak, és nem szívesen beszéltek az 1950-es évekről – a szembesítés és a szembenézés is elmaradt. Jelen kötet a fennmaradt dokumentumok alapján próbálja meg rekonstruálni, hogy miként jött létre a neveléstudomány mind a mai napig meghatározó szerve, a Pedagógiai Tudományos Bizottság, valamint azt, hogy milyen szerepet játszottak benne azok a neveléstudósok, akiket mára jórészt elfelejtett a szakma.