Esterházy János élete a huszadik századi közép-európai történelem egyik megrendítő tanúságtétele. Politikus volt, de mindenekelőtt ember: a hűség, a szolgálat és a felelősség embere. Olyan korban emelte fel szavát az üldözöttekért, amikor a hallgatás biztonságosabbnak látszott. Nemzetéhez hű maradt, de más népek fiaiban is felismerte embertársait. Börtönök, kihallgatások, megaláztatások és testi szenvedések kísérték életének utolsó éveit. Ám fogvatartói a testét megtörhették, a lelkét nem tudták legyőzni. A Hazatérés című kötet színpadi művei ennek a rendkívüli sorsnak állítanak emléket. A drámák nem csupán a történelmi személyiséget idézik meg. Megmutatják a férfi t, a testvért, a közösségi vezetőt, a rabot és a hívő keresztényt is. Lapjain megszólalnak a kitelepítettek, a megalázottak, a gyászolók és a reménykedők. Szembekerül egymással hatalom és lelkiismeret, bosszú és irgalom, félelem és erkölcsi bátorság. A történelem itt nem távoli események sora, hanem ma is sajgó emberi tapasztalat. A szereplők döntései bennünket is kérdeznek: meddig maradhatunk hűek önmagunkhoz? Lehet-e a szenvedést gyűlölet nélkül elviselni, és a megbocsátásban valódi erőt találni? Esterházy János története azért időszerű, mert Európa lelkiismeretéhez szól. Arra fi gyelmeztet, hogy igazság nélkül nincs megbékélés, emlékezet nélkül pedig nincs jövő. Hazatérése nem csupán földi maradványainak visszatérését, hanem szellemi örökségének újjászületését jelenti. Ez a kötet tisztelgés egy ember előtt, aki a legsötétebb időkben is a világosságot választotta.