A magyar pszichológia mind személyi, mind intézményi feltételek tekintetében nagy múltra tekinthet vissza. A huszadik század elején a Magyar Királyi Gyermeklélektani Intézet vagy a Pázmány Péter, illetve a Ferencz József tudományegyetemek pszichológiai intézetei lehetővé tették egyrészt az elmélyült munkát, másrészt a kapcsolattartást Európa hasonló intézeteivel. Neves pszichológusok sora végezte munkáját ezekben az intézményekben (Kornis Gyula, Várkonyi Hildebrand Dezső és mások), semmivel sem elmaradva az európai színvonaltól. Olyan súlyt jelentett ez a tudományos gárda, hogy minden igyekezet ellenére sem tudta megsemmisítene az 1948 utáni politikai akarat. Így történhetett, hogy bár tárgyi feltételeit csaknem teljesen szétverték, 1956 után szinte az egyik napról a másikra indult olyan fejlődésnek, amely a háború előtti színvonalat is meghaladó volt. 'Napjainkban, sajnos, hajlamosak vagyunk a külföldi pszichológusok eredményei mellett... a hazai előzményekről, a kiváló magyar pszichológusokról megfeledkezni' - írja a könyv előszavában Völgyesy Pál. Ezen kíván segíteni a kötet szerkesztője, amikor a különböző szaklapokban megjelent életrajzok és interjúk közül összegyűjtött egy csokorra valót - egy kivétellel olyan szerzőkről, akiknek életműve már lezárt, értékelésre megérett -, hogy ráirányítsa a figyelmet - elsősorban pszichológus hallgatókét - erre a fölhalmozódott értékre. Közel húsz magyar tudós életéről, munkásságáról kapunk ízelítőt, olyanokról, mint a 'laboratóriumalapító' Nagy László, a Freud-tanítvány Ferenczi Sándor és Szondi Lipót, Ranschburg Pál, Mérei Ferenc, Pikler Emmi és mások; a kötet második felében pedig a huszadik század néhány jelentős külföldi tudósáról: Freudról, Jungról, Leontyevről, Piaget-ról, Morenóról és másokról. - Elsősorban pszichológus hallgatóknak ajánlható, de művelt olvasók érdeklődésére is számíthat.