Harold Bloom eredetileg 1973-ban megjelent irodalomelméleti műve az alkotói eredetiség, az irodalmi hagyomány és az elődökhöz fűződő viszony kérdését vizsgálja. Bloom szerint a jelentős költők alkotói fejlődését meghatározza az a belső feszültség, amelyet a nagy elődök műveivel való találkozás kelt bennük; az utód egyszerre csodálja elődjeit, tanul tőlük, és igyekszik megszabadulni szellemi befolyásuktól, hogy kialakíthassa saját, önálló hangját. Ezt a konfliktust nevezi a szerző a hatásiszonynak. Elméletében az eredetiség nem a hagyomány teljes elutasításából születik, hanem a korábbi művek kreatív újraértelmezéséből.