Az emlékezés, a korrajz és a levélgyűjtemény műfaji sajátosságait ötvöző könyv a szerző sorkatonaként leszolgált határőréveit idézi föl, részint a maga narrációjával, részint a hozzá írt levelek szövegének közlésével. Agócs Zsolt egy lakásfölújítás alkalmával talált rá a hajdan kapott levelek kötegére, beleolvasott, ekkor született meg az elhatározása, hogy ötven év távlatából megírja – és újra éli – a nagyatádi kiképzés és a nagykanizsai szolgálat időszakát. Elöljáróban leszögezi, hogy elfogultság nélkül, a távlatos visszatekintés objektivitásával ír, miközben érzékelteti azt a látszólagos ellentmondást is, amit a bevonulás előtti aggodalom és az utólag elismert tapasztalatszerzés, életiskola-tanulság hozadéka között feszül.