Toma késő-Ratkó-gyerek. A hirtelen zajokra érzékenyebb a szokottnál, vágyai egyszerűek: szeretni és szeretve lenni. Főként Anyu és Apu által. Az ötvenes–hatvanas évek Magyarországa azonban nem kedvez az efféle magánambícióknak. 1956 őszén Apu a Néphadsereg Művészegyüttesének tagjaként különvonaton Kínába utazik – Anyu magára marad a csecsemőjével Pesten, és… előáll egy sor frivol, saját kontextusán túlmutató helyzet. Az Együttes a testvéri Kínai Népköztársaságban élte át „ötvenhat”-ot, ismereteket egyetlen – a vendéglátók gondatlanságából kifolyólag a vendégművészek keze ügyébe került – rádión keresztül szerezve. A frenetikusan sikeres turnét az Együttes feloszlatása és – a kor sajátos szokásaihoz híven – fegyelmi eljárás követte – kirúgás, plusz szilencium, plusz kilakoltatás volt a „hangadók”, így Apu kollektív büntetése. A Hát ez ilyen a kis Váci utca és a nagy Kína között játszódó, olvasmányos traumaregény és ironikus mikrohistória az elmúlt hetven évből. „Az ajtóban Jóska áll, kedves kolléga a táncegyüttesből, arcán az örök elégedettség fényeskedik. – Kitört! Kitört! – Mi tört ki? – A forradalom! Pesten! Rendkívüli csapatgyűlés kettőkor az étteremben! – Honnan a fenéből tudjátok? – Apu, az örök kételkedő fölteszi a kínos kérdést. Mégiscsak a felvilágosodás gyermeke, a kételkedés elkötelezett híve, aki ragaszkodik a tapasztalati bizonyítékokhoz. Hátha sikerül hibát találnia az elméletben, és akkor nyugodtan visszamehet aludni. – Bemondta a rádió! A BBC!”