Vecsernyés Imre világa sűrű és drámai. Szövegeit feszültség, gyász, légszomj jellemzi, feloldásként intenzív költői képek villannak fel. „A házak is sírnak. Befelé, szárazan. Amikor üresen állunk, kicsit beejtjük a vállunkat, de ezt nem veszi észre senki. Ha hazajön valaki, feszes lesz a tartásunk a vakolat alatt. Mi vagyunk a haza. Sokat gondolkodtam azon, mi a legrosszabb a háznak. Nem a felújítás, még ha le is verik a vakolatot, mert utána következik az építőmesterek hűvös, megnyugtató simogatása. Nem is a vihar, mert az mindenestül szép, ahogy a szemközti fák lombja sötétre festi az eget. A legrosszabb a falak közé beköltöző halál, a halott ember szigorú jelenléte.” (Egy ház) „Síri csend. A zenekari árok csaknem üres, löszfal csúszott bele. Ferdén állnak benne a bokrok ágai, a szőlőkarók és a venyigék, mint a hegedűvonók.” (Harminc kivégzés) „Egy szag burkában élsz, pontosabban egy körülményben, ahol csak épp annyi tered van, mint egy csigaházban. Már-már fullasztó ívek között. És ahogy visszanézel hatvan év látcsövével, a visszalátás csövén át, ugyanezt a fullasztó teret érzed, amiben részvét nélkül kattog a falióra, és olyan émelyítően gyengéd a cikória illata, mint az ópium. Mint kihipózott medúzák, úsztak az égen a bárányfelhők.” (Cikória) „Ez az összeköpködött szövetű sors az oka annak, hogy mindig úton voltam. Ha tehetem, kimegyek a tengerhez, és elképzelem, melyik hajóval hová utaznék. A legtöbbször a paradicsomba mennék, de nem ismerem a helyrajzi számát.” (Menekültek) „Mi, amikor megismertük egymást, hajszálcsöveket eresztettünk a másikba, azóta finomodnak és cserélődnek a sejtjeink.” (Szonett) „Megállt egy homokos dűlőúton, óvatosan lehúzódott, ha jönne erre másik jármű, bár úgy tűnt, a távolban, három-négyszáz méterre úgy kushadt két tanya, mint két fehér, mésszel és szürke vályoggal álcázott tank, amely pontos és visszavonhatatlan találatokkal szétlőtte egymást.” (Zongora)