Kortárs líránk egyik legtermékenyebb alkotója arról is nevezetes, hogy igen különböző műfajokban ír versfüzéreket, ciklusokat (szonettet, tercinát, haikut), példázva a régi formák mai érvényét. Új kötetét is jellemzi e poétikai sokszínűség, mégpedig oly módon, hogy pár soros versekben mutatja meg, hogyan lehet csaknem a végletekig sűrített módon, aforizmák, epigrammák, rímtelen félszonettek, rímes szerkezetek vagy szabad versek formájában gondolati, metafizikai költészetet művelni. A komprimált gondolatiság szemléltetésére elegendő a Kronosz című verset idézni: „Még korai, / de már örök, / ami van”. Kötete első, Hivatásrend című fejezetébe a néhány soros, aforisztikus hatású, fajsúlyos mondandójú, elgondolkodtató darabok kerültek. Így beszél például a szentéletű Szent Trofánról: „Mielőtt imádkozni kezdene, / már imádkozik. / Nem szakítja meg / halállal a feltámadást” (Remete Szent Trofán). Római levelek fejezetcím alatt a hit, a transzcendens gondolatok versei olvashatók; ezek hol rejtetten, asszociatív módon szólók, hol meg kifejtő jellegűek (A noviciák saruja, illetve Jelentés). Általában a fajsúlyos gondolatok forgácsolt formákban jelennek meg e kötetben, ahol is az értelmezésben nagy szerep jut az olvasó kultúrtörténeti ismereteinek, az áthallásokra, utalásokra való fogékonyságának, a versszerető intuitív képességeinek. Példa erre az Éden című vers: „Pásztorolt bűnök földje. // Nincs ridegtartás. // A kígyó is / paradicsomi jószág.”