A szépíró Fábián Lászlót az irodalmi köztudat úgy tartja számon, mint a nemzeti színezetű avantgárd, a népi szürrealizmus képviselőjét, akinél a jelen gondjai sosem válnak el a múlt tapasztalataitól. Görbülő fölületek című, nehezen meghatározható műfajú könyvét maga a szerző is „esztétikai apokrifnak” nevezi, amely a maga egészen egyéni módján rögzíti az író tudatának tartalmait, illetve működését. A jelen és múlt összecsúszó síkjain túl e próza sajátossága, hogy együtt van jelen benne annak a világnak a képe, amelyben a szerző él, valamint a szerzőben élő világ képe. A világ külső, objektív és belső, szubjektív képe szükségképpen eltér egymástól, és bár az író e könyvében is a lehető legpontosabb illesztésre törekszik, a két világkép viszonyában mindenképp érzékelhető némi torzulás.