Tamási Orosz János: Mesékről véleményt alkotni „testhezálló” feladat számomra, hiszen a néprajzkutatás egyik területe, így az én műfajom is. De mi a helyzet a gyerekversekkel? Amikor elolvastam Fellinger Károly kötetét, kiderült számomra, hogy az írót olyan témák inspirálták, amelyek érintik az én szakterületemet is. Mire is gondolok? Elsősorban a népköltészet különböző műfajaira, így a népdalokra, népballadákra, rigmusokra, népmesékre, mondákra, hiedelmekre, a gyermekjátékok szövegeire, népi imádságokra… Úgy vélem, hogy szerzőnk jól ismeri ezeket a műfajokat, amelyek ilyen-olyan formában visszaköszönnek alkotásaiban. A gondolatok verses megjelenítése önmagában is rendkívül érdekes. Ezek a versek a népköltészet hagyományos formáit hordozzák! Például találunk kanásztánc-ritmusú verseket, másutt tenutó ritmushoz köthető nyolcasokat (dudanóták), nem is beszélve a refrénes szerkezetekről. Találkozhatunk ütempáros szerkezetű megoldásokkal (gyermekjátékok), és más időmértékes formákkal. Fellinger talán tudatosan, elemző módon alkalmazta ezeket a szerkezeteket, vagy tudásának olyannyira részei, hogy szinte maguktól születtek meg ezek a versformák. A formán kívül szeretném kiemelni a „falucsúfoló” műfaját, amely egy tipikusan csallóközi műfaj. Szorosan kapcsolódott az élethez: keresztelőkhöz, lakodalmakhoz, fonókhoz, tollfosztáshoz stb. Egy-egy falu csúfolásakor mindig valamilyen sajátosságra hívták fel a figyelmet (egyik legismertebb darabja a „Gúta maga egy város”). A kötet egyik kiemelkedő verse a Somfa című, amelyben elhangzik az egyik híres csúfoló-versike, miszerint a vajkaiak „keresztben viszik a létrát, nem hosszában”. Ezen a ponton tetten érhető költőnk módszere: az unalomig ismert szólásokat, közmondásokat, vicces tanmeséket verses formában, kitűnően megszerkesztve tárja elénk. És persze izgalmas formákban. A kötet nagyobbik része a falucsúfoló műfajához kötődik, de persze a versikék egészen más inspirációból születtek. Érdekesek a zoboralji lakodalmi csúfolódók, amelyekben ez a műfaj a leginkább kiteljesedett. A lakodalom résztvevői tréfásan évődtek egymással, például az alvégiek és felvégiek, a szomszéd faluból valók és az otthoniak, a hegyentúliak és a vízmegiek, akik saját szórakoztatásukra találták ki ezeket a sokszor vaskosabb humort sem mellőző énekeket. A kötet verseinek zöme a gyerekeknek szól, inkább a szójáték a kiindulópont, de sohasem bántóan, hanem játékosan, viccelődve szólnak a legkomolyabb dolgokról is. De nemcsak a csúfolódások jelennek meg, egész hiedelemtörténetek is megfogalmazásra kerülnek. Például a Lucakorbács című versben olyan boszorkánytörténet hangzik el, amely ismert a műfaj elemzői előtt is. Számos ilyen rövid történet, babonaság vagy hiedelem van beleszőve ezekbe a versekbe, amelyek ráadásul archaikus szövegformulák közé vannak rejtve. A rigmusokban felbukkanó archaizmusokon kívül a szlovákiai, felvidéki magyarság új szavai is: párki, botaszki, fandli stb. A mai szlovákiai magyar gyerek beszélt nyelvéhez kötötték az archaizmusokat, vagy ha úgy tetszik, az archaizmusok kínálta formákba és füzérekbe belekerültek a modern élet gondolatai és kifejezései is. Talán éppen emiatt is mestermű ez a kötet!