A 19. század első felétől meghatározóvá vált, hogy a jelentős arisztokrata családok adományokkal támogassák az alakuló és egyre fontosabbá váló nemzeti közgyűjteményeket. Elsősorban Széchenyi Ferenc és Széchenyi István neve határozza meg ezt a diskurzust, de a történeti emlékezet hasonlóan hálás szívvel gondol Apponyi Sándorné felajánlására is, melynek katalógusszerű feldolgozására vállalkozott a jelen kötet. A szerzők, Radványi Orsolya és Zichy Mihály a levéltári anyagban fennmaradt jegyzékek feldolgozása mellett az adomány történetét is részletekbe menően feltárták, s emellett a kötet Apponyi Sándorné, vagyis Esterházy Alexandra visszaemlékezéseit is közlésre méltónak gondolta – kiegészítve a száraz tényanyagot. A felajánlás túlmutat a gyűjtemények, a magyar kultúra támogatásán. A bárónő ugyanis egy olyan alapítványi modellt szeretett volna meghonosítani, ami az egyszeri adományok helyett hosszabb távú finanszírozást tett volna lehetővé. Végrendeletében kastélyát, a vele járó földeket és a berendezést adományozta a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A lengyeli Apponyi-kastély és a hozzá tartozó uradalom 1927-től az Apponyi Alapítvány révén a Magyar Nemzeti Múzeumot szolgálta, célja pedig az volt, hogy jövedelmével hosszú távon támogassa a múzeum működését. A második világháborút követő földreform és az államosítások azonban felszámolták az alapítvány vagyonát, majd 1949-ben magát az alapítványt is megszüntették, így a kastély kikerült a múzeum fennhatósága alól.