Somogyi Feri kamaszkora óta ír novellákat. Minden prózája a hétköznapi életről szól. Forgószínpad című kötete egyfajta sorskerék. A szereplők folyton azon gondolkodnak, van-e élet a halál előtt. Úgy érzik, a napi rutin során, a hivatalban, az orvosnál, az iskolában, sportolás, vásárlás, utazás közben, vagy már otthon csak megoldandó feladatok állnak előttünk. Milyen jó lenne, ha nem éreznénk magunkat egyedül a döntési helyzetekben! Vagy bárcsak egyedül lennénk, és hallhassuk a saját belső hangunkat! Vagy Anya mit mond, vagy mondana? A feleségünk, a férjünk mit gondol? Semmit. Már megint nincs itthon. Azt mondta az üzenetrögzítőre, hogy dolga van. Persze, ahogy nekünk is, amikor ő keres bennünket. Évek telnek el, mire meg tudunk állni egy pillanatra. Mindig csinálunk valamit, vagy csak szeretnénk. Vagy szeretnénk, ha a másik csinálná. Rossz időben vagyunk, rossz helyen. Fordítva kellene. Úgy látjuk, körülöttünk mindenkinek sikerül. Ezt hisszük, de a szomszédaink, a barátaink rólunk hiszik, hogy velünk minden rendben, és még mi panaszkodunk. A boldogságot hajszoljuk, minden áron, csak egy percnyit, hogy elhiggyük, élünk. A kötet negyvennégy novellája groteszk pillanatfelvétel a mai Magyarországról. Tükörcserepek, amelyekben magunkra ismerhetünk.